A kommunikációnk, ha csak két fél között zajlik is, számos szűrőn megy át, torzul, sok információt vész el. A legtöbb információ akkor hagyjuk el, amikor megfogalmazzuk mondanivalónkat.
Végigfutunk egy sor kérdésen:
– Vajon mit fog szólni hozzá?
– Hogyan reagál rá?
– Mi van, ha félreérti?
Válaszokat gyártunk magunknak, gyakran pesszimistákat:
– Nem fogja elhinni.
– Dühös lesz, vagy megsértődik.
– Biztosan félreérti!
És máris elkezdjük a torzításokat, aminek számos fajtája van például feltételesenfogalmazunk, általánosítunk, vagy kihagyjuk magunkat a szövegből:
… jó lenne, ha … | ahelyett, hogy „arra van szükségem”
… nekem megfelelne, de …| ahelyett, hogy „nekem ebben a formában nem felel meg”
… jó lesz … | ahelyett, hogy„ez csak tüneti kezelés, nem oldjuk meg”
… számukra lenne hasznos … | ahelyett, hogy „én nem értek vele egyet, de ha a többiek ezt akarják”
Leggyakrabban pedig kihagyunk kényesnek vélt információkat:
… bármikor jó nekem délután … | ahelyett, hogy pl. „15:00 és 17:00 között”
… megoldjuk… | ahelyett, hogy „nélküled és nélküle nem megy, ebben segíts Te és abban ő”
… meg kellene csinálni … | ahelyett, hogy „fontos, hogy ezt elvégezzétek határidőre”
Aztán jön a szembesülés, hogy nem úgy történnek dolgok, ahogyan szükségünk lett volna rá.
– Én jeleztem…
– Mit jeleztél?
– Hogy meg kellene, csinálni…
– Szerinted ez számára mit jelentett?
– Így belegondolva, nem sokat.
– Mit éreztél, amikor jeleztél?
– Aggódtam, mit szól hozzá.
– Most mit érzel?
– Aggódom, hogy ebből mi lesz.
– Mit nyertél akkor?
–Átmeneti megnyugvást… De sokkal többet veszítettem.
–Mit tudsz tenni legközelebb hasonló helyzetben?
– Kérhetek? Elmondhatom, mire van szükségem?
–Miért kérdést teszel fel?
– Nehéz elképzelni…
Ha valaki elnyomja magában mire van szüksége, csak jelez, csalódás éri. Mást kap mint, amire valójában szüksége van. Csalódik, és legközelebb még jobban elnyomja a saját szükségleteit.
Indulj el az önismeret útján, ismerd fel, mi akadályozza, hogy kérj, ne csak jelezz. Változtass, és csodák lesznek a csalódások helyett.
